Hazánk legnagyobb kiterjedésű hegyvidéki borvidéke még mindig jóval kevesebb figyelmet kap, mint amennyit érdemelne, pedig kiváló borokban itt egyáltalán nincs hiány. Sőt, a legnagyobb problémát inkább az jelentheti, ha errefelé utazunk bortúrára, hogy miként sűrítsünk bele minél több pincészetet a látogatásunkba úgy, hogy másra is jusson idő a kóstolók mellett.
Mátraalja, vagyis a Mátra déli előtere nemcsak boros úticélként szorul háttérbe az ország népszerű borvidékei, boros településeihez képest (Balatonfelvidék, Eger, Sopron, Tokaj), de az az igazság, hogy bakancsos turisták is még mindig inkább a Kékestető, Mátrafüred, Mátraszentimre körüli túrákat választják, ha erre veszik az irányt. Pedig a Mátra dél-nyugati részén is izgalmas túrákat tehetünk érdekes sziklaformációk között, ligetes erdőkön átbandukolva, hideg vizű forrásoknál felfrissülve. Ráadásul az a kilátás, ami Mátraalja legérdekesebb magasságán, a Világos-hegyen fogadja a vándort, az minden képzeletet felülmúló és minden izzadságcseppet megérő. Már csak ezért az egy túráért érdemes elindulni ide. Nem is beszélve arról, hogy a fővárosból 50 perc alatt Gyöngyöstarjánban lehet lenni kocsival.
A hegyre közvetlenül Gyöngyöstarjánból is fel lehet menni, végig a zöld háromszög jelzésen, az út oda-vissza 15 km. Nem túl hosszú, nem is rövid, de aki szokott túrázni, annak különösebb nehézséget nem jelent, még az a kaptató sem, ami közvetlenül a csúcs alatt kezdődik. Való igaz, hogy meredek, de nem muszáj felrohanni rá, és ha szép lassan megyünk, már a hegy oldalából is gyönyörködhetünk a panorámában. Mert az az ország egyik legszebbje, az biztos, szóval van mit nézni. Ha dél felé tekintünk, az Alföld végeláthatatlan messzesége tárul elénk a Mátraalja összes kisebb-nagyobb kúpjával együtt. A helyiek által csak Kopasznak becézett hegycsúcsról viszont már többfelé pásztázhatunk, nézegethetjük akár a Kékest is.
A Gyöngyöstarjánból induló oda-vissza útnál egy látványosabb körtúrával is elérhetjük a Világos-hegyet. Ehhez el kell autóznunk Fajzatpusztára (Tarjánból kb. 5 km) és onnan nekivágni a közel 12 km-es távnak. Ha erre megyünk, több kilátópontot érinthetünk, ráadásul olyan gyönyörű erdőkön keresztül vezet az út, hogy végig csak ámulunk és bámulunk. A túra részletes leírása itt található, mi is ezt jártuk be, és végig nagyon élveztük a kirándulást.
Túra után pedig érdemes felfedezni a helyi borokat, borászatokat. Azt, hogy egyre több remek bort kóstolhatunk a Mátrai borvidéken köszönhető egyrészt a hely adottságának, hiszen itt, a vulkanikus talajon, a Mátra védő ölelésében, a napfényes dűlőkön remekül érzi magát a szőlő, másrészt pedig betudható az értő kezeknek, melyek segítségével fantasztikus borok kerülnek palackba. Boros túrákból nem hagyhatjuk ki Gyöngyöspatát és Gyöngyöstarjánt, ha már ott vagyunk, de én ajánlanék még egy települést: Nagyrédét. A falu határában működik egy kecskefarm, ahol friss kecsketejet és kecskesajtokat kóstolhatunk és vásárolhatunk. A kecskék kint legelésznek, a környék pedig idilli. Nem is kell nagyszerűbb vacsora a sajtoknál, amikhez csak friss kenyeret kell szereznünk és természetesen valami helyi bort.
Nem nagy kihívás helyi bort találni Nagyrédén, több pincészet közül is válogathatunk. A mi választásunk a „H-négyzet” Pincére esett és mire észbe kaptunk, már egy dűlőtúrás-borkóstolón találtuk magunkat. Horváth Dániel borász ugyanis kivitt minket a szőlőbe, hogy ott kóstoljuk meg a borokat, ahol a szőlő termett. Ennél jobban, azt hiszem, képtelenség megismerni egy területet, egy borvidéket. Hallgatni a borászt, aki az ideje nagy részét ott tölti, ismeri a hely történetét, adottságait, és mindezt meg is osztja velünk.
Kóstoltunk vele furmintot a Sárosberek-dűlőből, néztük, ahogy a jellemző széliránnyal megegyezően futnak a szőlősorok és figyeltük a nyuszikat is, akiket egyáltalán nem zavart az ember jelenléte, egyfolytában ott ugráltak a szőlőben. Én ennyi nyulat vadon még sehol sem láttam. Ami azonban nekem hatalmas élmény volt, a borásznak már nem annyira. A vadállatok ugyanis hihetetlenül szeretik a szőlőt. A nyuszik inkább a friss hajtásokat, a vaddisznók, őzek pedig a fürtöket. Falánkságukkal szemben például ilyen hálókkal tudják a fürtöket megmenteni boraik számára:
Került a poharunkba a H-négyzet pincétől kékfrankos is, meg egy elég fura házasítás is, amin elsőre nagyon meglepődtünk. Ez egy pinot noir-kékfrankos-turán küvé volt, amelyet, ha vakon kóstoltam volna, előbb gondoltam volna Valpolicellára, mint a Mátrára. Magas alkohol- és jelentős maradékcukor-tartalom jellemzi, vagyis nem a könnyedebb kategória, de aki szereti az ilyen borokat, annak nagyon bejöhet. A múlt héten sütöttem például meggyes-mákos pitét, és azt gondolom, ahhoz mindenképp illett volna. De addigra már elfogyott, így végül nem tudtam letesztelni a párosítást…
Gyöngyöspatát természetesen mi sem tudtuk kihagyni a mátrai bortúránkból, de már utunk tervezésekor szembesültünk a legnagyobb gonddal, hogy bizony ennyi borászt képtelenség egy rövid hétvége alatt végiglátogatni, úgyhogy választanunk kellett. Mivel a környéken az egy falura jutó borászok aránya tényleg Gyöngyöspatán a legnagyobb, így az alapján döntöttük el, kihez megyünk, hogy ki az, aki szívesen tart kóstolót két főnek is, ráadásul kutyával. Ez a többszörösen hendikep helyzetünk számos alkalommal állított már minket kihívás elé, hiszen a mai napig rendszeresen szembesülök azzal, hogy egy pincészet borkóstolót kizárólag csoportoknak tart (minimum 6-8 fő), mert természetesen így éri meg neki a legjobban, a kutya pedig aztán végképp nem való borkóstolóra. Itt azonban ezzel nem volt gondunk, az első pince, akit megkerestem, azonnal igent mondott. Ez az Itt és Most Pince volt, Gyurasits Emőke és Hofmann Tibor kis családi borászata.
Itt is már a kóstolónk legelején ért meglepetés. Pét-Nat-tal kezdtünk ugyanis, amit mikor meghallottam, nem lettem túl lelkes. Nem szeretem ezt a fajta bubis italt, nem az én világom, mindig egy zsákbamacska, mert nem igazán lehet tudni, mennyire lesz édes, mit várhatok tőle, stb. A tradícionális pezsgőkért rajongok, ez a műfaj azonban nem tudott megfogni engem. Eddig egyetlen egy olyan Pét-Nat-ot kóstoltam, ami ízlett, mégpedig az Apró Kertektől, de ennyi. Itt viszont tényleg meglepődtem, ugyanis az Itt és Most pincészet Pét-Nat-ja tényleg príma volt. Nem volt édes egyáltalán, gyümölcsös viszont annál inkább. Hihetetlenül frissítő volt és aromagazdag, nagyon jól esett kortyolgatni.
A meglepetések aztán folytatódtak. Akárkit kérdezek ugyanis a Mátráról, azonnal a kékfrankost emeli ki, mint azt a fajtát, ami itt csodálatosan érzi magát, innen kerülnek ki a legjobb kékfrankos borok, elegánsak, gyümölcsösek, virgoncak és ezek jelentik a jövőt. Nekem azonban ennél a pincénél legeslegjobban a laskából készült vörösek ízlettek. Mind a ’22-es, ami már palackba került, mind a ’23-as hordóminta. Ezzel nem azt mondom, hogy Tiborék kékfrankosai nem ízlettek, hiszen véletlenül hoztunk haza a 2018-asból két palackkal is (a francia hordósból, mert persze van nekik magyar hordós változat is abból az évből, ráadásul ez a hat éves bor még mindig elemében van, nem mutatja a fáradtság jeleit). De a laskából készült vörös még valami olyan pluszt is nyújtott, ami nekem egyértelműen a kékfrankos fölé sorolta. Fűszeresebb volt, még aromásabb, de ugyanakkor selymes, testes, tényleg elképesztő. Ha a laska ilyet tud a Mátrában, akkor szerintem itt a helye, be kell telepíteni a fajtával a hegyoldalt.
Gyöngyöspata után Gyöngyöstarján felé vettük az irányt, Ludányi Balázshoz mentünk. Balázs a családi borászatot folytatja, igaz, egy kissé másként. Centurio Szőlőbirtok néven forgalmazza borait, melyek egyáltalán nem voltak ismeretlenek számunkra. Épp ezért akartunk vele személyesen is találkozni. Igazán magas minőségű borokat készít évek óta. Ő sem használ rovarirtót, gyomirtót, alacsony hozammal dolgozik, borai spontán erjednek. Ha jól emlékszem, én először 2018-ban kóstoltam több borát, és már akkor teljesen megkedveltem 2017-es Fáy-domb dűlőből származó fehér házasítását, mely akkor hárslevelűből, szürkebarátból és sárgamuskotályból készült. Mivel minden évjárat egy kicsit más, a 2023-as évben nem sárgamuskotály, hanem zenit adta a harmadik fajtát hozzá, és persze így is elképesztő bor lett a Fáy-domb fehér. Karakteres, gyümölcsös, penge savakkal. Olyan bor, amit bármikor jól esik fogyasztani. Jól esik egy délutáni borozáshoz a kertben vagy akár este barátokkal. Megkedveli hamar az is, aki kevésbé boros és elvarázsolja azt is, aki nagyon is ért a borokhoz.
Fáy-domb Sárgamuskotálya nekem még egy fokkal ennél is jobban ízlett. Pont azért, mert általában nem várnánk ilyen eleganciát egy sárgamuskotálytól. Illatos fajtáknál nem keresünk a borokban komplexitást, sőt, sokan egyáltalán nem is keressük az illatos fajtákat. Ezt a bort azonban lehet elemezgetni, jól esik lassan kortyolgatni, forgatni a pohárban, aztán újra belekóstolni. Hosszan elidőzni vele, aztán tölteni még egy kicsit a pohárba és beszélgetni. Akár a borról, akár bármi másról. Legtöbbször ezt az élményt keressük a borokban, és ez megadja nekünk.
Hasonlóan beszélgetős bornak gondolnám Balázs laskáját is, mert persze neki is van. Nála még hordómintát kóstoltunk, de ez is beigazolta, amit már az előző pincénél is gondoltam, hogy a laskának helye kellene legyen a Mátrában. Fantasztikus borokat lehet belőle készíteni, jól iható, mégis telt, aromagazdag vörösöket, amiket télen-nyáron jó fogyasztani. Ráadásul régi magyar szőlőfajta, lehetnénk igazán büszkék rá.
Egy hétvégi Mátrai kiruccanásból egyértelműen kiderült, hogy sok felfedezni való van még itt, érdemes többet járni errefelé. Rengeteg pincészet van, ami megér egy betérőt, de most nem jutott idő rájuk. És a hegyek is nagyszerű élményeket kínálnak. A Mátra tele van jobbnál jobb túraútvonalakkal.