Németország egyik legizgalmasabb borvidékét, Badent még azoknak is érdemes felkeresniük, akik elsősorban nem a borok miatt kelnek útra. Baden a Fekete-erdő közvetlen szomszédságában található, vagyis remek túralehetőségek és gyönyörű természeti látnivalók várják az oda érkezőket. A környékbeli romantikus várak, a szőlőhegyek között megbúvó, tüneményes falvak és a finomabbnál finomabb borok pedig mindaz a plusz, ami miatt végképp megéri feltenni ezt a borvidéket a bakancslistára.
Badent egyik oldalról a Rajna, másik oldalról pedig a Fekete-erdő határolja. Ebben a keskeny sávban húzódik hosszú kilométereken át a borvidék, amit egyébként többféle jelzővel is felruháztak már az idők során. Ez Németország leghosszabb, legdélibb és egyben legmelegebb borvidéke is. Ideális terület mezőgazdaságra, hiszen a talaj a folyó közelében igencsak termékeny, az erdős hegység pedig a beáramló hideg levegőtől védi a területet. Ahol nem szőlőföldek uralják a tájat, ott a gyümölcsösök, szántóföldek, fóliasátrak és kertészetek váltogatják egymást.
Badent sokszor hívják Burgunderlandnak is, hiszen legnagyobb részt burgundi szőlőfajtákat termesztenek errefelé, azaz pinot noirt (itteni néven spätburgundert), szürkebarátot (grauburgundert), és pinot blanc-t (weissburgundert). Mivel itt magas a napsütéses órák száma, főként vörösboros borvidékként szoktak rá hivatkozni, de ettől függetlenül igazán kiváló fehér borokat is kóstolhatunk. Nekem leginkább a szürkebarátok nyerték el tetszésemet. A helyi pinot noir-ok kicsit mások itt, mint ahogy megszokhattuk. Testesebbek, fűszeresebbek, hosszabb eltarthatóságra is tervezik őket. De ez nem jelenti azt, hogy ne kerülhetne a poharunkba olyan pinot, amitől egyszerűen eláll a szavunk, annyira jó.
Ez történt velünk is Konrad Salwey borászatánál. A családi borászat ültetvényei a badeni borvidék délebbi részén, a vulkanikus teraszairól híres Kaiserstuhl területein találhatók. Mintha mediterrán tájon mennénk keresztül. Meleg, napsütést kedvelő növényvilág tárul a szemünk elé mindenfelé: kaktuszok, fügék, szőlőültetvények sora. A pincészetnél 35 hektáron gazdálkodnak, a borkészítés során a természetességre törekednek. Kézzel szüretelnek, gondosan átválogatják a szemeket, nem használnak fajélesztőt. A borászathoz kapcsolódó borbárjuk szinte minden nap nyitva van, így akár bejelentkezés nélkül is érkezhetünk hozzájuk kóstolni.
Tételeik közül kettőt emelnék ki mindenképp, bár meg kell mondjam, a borászat azok közé a kevesek közé tartozik, ahol még a belépő borok is a zseniális kategóriába tartoznak. Az egyik nagy kedvencem egy 2019-es szürkebarátjuk volt a Henkenberg dűlőből. Öreg tőkék bora, ezernyi aromával, a meleg éghajlat ellenére penge savakkal, extrém hosszú lecsengéssel.
A másik pedig az a döbbenetesen jó pinot noir volt, amit fent említettem. Ez szintén a 2019-es év termése, de már egy másik kiváló dűlőből, a Kirchbergről. Ez a bor már az illatával megbabonáz: piros bogyós gyümölcsök tömkelege, fűszeresség, izgalmas sokszínűség. Finom a szó minden értelmében. Nagyon jó inni, ízlelgetni, felfedezni a rétegeit. Ez az a bor, amit elemezgetni is jó, szerintem még egy laikust sem zavarná, ha kóstolgatás közben mellette savakról, tanninokról, hosszú lecsengésről folyna a diskurzus. Különleges alkalmakra tartogatnám, de az az igazság, hogy ha ezt a bort egy sima hétköznap délután bontjuk ki, ünneppé teszi azt az időszakot is.
Ha egy másik helyszínen is szeretnénk letesztelni, mit tud ez a borvidék, mindenképpen Durbach felé kell vennünk az irányt. Az a pici falu a borvidéki romantika megtestesítője, ha egyáltalán létezik ilyen kifejezés. Egy völgyben fekszik, melyet végeláthatatlan, hullámzó dombok ölelnek körbe, természetesen szőlővel beültetve. Favázas házikók sorakoznak a kanyargó főút mellett, virágok díszelegnek mindenhol: az ablakokban, az útkereszteződésekben, a települést átszelő patak korlátain is. Ha ez még nem lenne elég látványos, a falu fölött, az egyik dombtetőn áll egy vár, amely mint a település őre, vigyázza a mindennapokat.
A képeket elnézve talán nem meglepő, ha azt írom, rengeteg borászat működik a településen. Csak győzzük kiválasztani, kihez menjünk. Érdemes minél több pincészethez ellátogatni, akit azonban ne hagyjunk ki, az Andreas Männle, akinek modern borászatát a település határában találjuk. Bejelentkezni hozzá sem kell, a borbárja minden nap nyitva van (a nyitva tartási időt azért látogatás előtt ellenőrizzük a honlapján). Náluk is leginkább a szürkebarát szőlőfajtából készült boraik fogtak meg engem, és persze rizlingjeik is. Ez utóbbi azért is érdekes, mert a borvidék nem a rizlingjeiről híres, a szomszédos Pfalz ezen a téren learatja a babérokat Baden előtt. Itt azonban érdemes végigkóstolni a rizlingeket is.
És ha már Durbachban vagyunk, nem tehetjük meg, hogy nem másszuk meg a szőlőhegyeket. Egyrészt, hogy megnézzük közelről a várat, ami már lentről is csábító (fent természetesen kóstolhatunk néhány bort a vár teraszán üldögélve), másrészt, hogy végigjárjuk a szőlőkről szóló tanösvényt és hogy körbekiránduljuk a helyet, mert annyira jól néz ki. Persze nem egy könnyű sétára kell számítani, hiszen a dombok, a lejtők olyan meredekek, hogy némelyik lazán elmenne fekete sípályának, de megéri a fáradtságot. Túra közben persze egyfolytában azon gondolkozunk majd, hogy ilyen meredek ültetvényeken mennyire fárasztó lehet a szőlőben dolgozni, hiszen traktorokról, gépi szüretekről szó sem lehet.
És ami még Durbachban nagyszerűen működik (sőt, aztán kiderült, hogy az egész Fekete-erdőben is), az a becsületkasszás vásárlások. Durbachban a szőlőhegyen, ahol a kijelölt turistaút vezet, egy kisebb büfét tartanak fent, hatalmas kínálattal (hűtött üdítők, kis üveges borok, pezsgők, a hozzájuk passzoló nassolnivalók és természetesen a dugóhúzó is odakészítve). Mindez eladó nélkül, csupán becsületkasszával megoldva. Az árlista a falon, előtte kis persely, ahova a vásárló bedobhatja a pénzt, és már mehet is tovább a portékával vagy elfogyaszthatja ott helyben, a padon üldögélve.
Ugyanez látható volt az egyik helyi borásznál is, aki valószínűleg nem tudott, vagy nem akart állandóan nyitva lenni, de azt sem szerette volna, hogy az érdeklődők hoppon maradjanak, így a pincészete előtt behűtve ott sorakoztak a megvásárolható borok, amit akár ott helyben az ajtó előtt lévő asztalnál meg is lehetett inni. Itt is odakészítve a dugóhúzó a poharakkal, falra szerelve pedig a rózsaszín kis persely. Mondanom sem kell egyik ámulatból estünk a másikba, mikor először ezeket észrevettük. Ezt Magyarországon teljesen elképzelhetetlennek tartom, kizárt, hogy ilyen dolog működjön nálunk.
És ha a szőlőhegyek megmászásában nem fáradtunk el teljesen, akkor meg kell céloznunk a Fekete-erdőt. Látszik, hogy a németek szeretnek kirándulni, kiváló túraútvonalak hálózzák be az egész hegységet. A túrázós applikációkból (például a komoot) nagyon sok útvonalat le lehet tölteni, mi két népszerűt választottunk, egy hosszabbat (18 km, mintegy 900 m szintemelkedéssel) és egy könnyedebbet (7 km, 400 szinttel).
Előbbi túránk Bad Peterstalból indult, rengeteg látványos szakaszt, vízesést érintve egészen a Glaswaldsee hegyi tóig tartott, majd onnan egy másik útvonalon vissza a kiinduló ponthoz. A Fekete-erdő tényleg olyan gyönyörű, mint amilyennek a régi Klinika sorozatból Brinkmann professzor lakóhelyeként elképzeljük. Termetes fenyőfáktól sötét erdők és lankás legelők váltogatják egymást.
A túrautak mellett számos helyen itt is becsületkasszás büfék várják a kirándulókat. Hőszigetelt ládákba bekészítve a jéghideg üdítő, cider, sör, vagy akár némi harapnivaló. Az egyik helyen még egy helyi méhész is így kínálta a portékáját.
A rövidebbik túránk a Fekete-erdő legnépszerűbb vízeséséhez, az Allerheiligen vízeséshez vezetett, majd onnan egy csodálatos kolostorromhoz, és vissza a kiindulóponthoz. A lezúduló víz több száz méternyi szintkülönbséget tesz meg, több kanyarral. A rengeteg idelátogató turista végett ma már jól kiépített úton haladhatunk végig a vízesés mellett. Jó sokat kell lépcsőzni, de megéri a látvány. A vízesés felső pontjától egy könnyed sétaúton érjük el az Allerheiligen (Mindenszentek) kolostort, mely még így, romos állapotában is káprázatos. 1192-ben alapították, ám néhány évszázaddal később három tűzvész is sújtotta, a legutolsó egy villámcsapás következtében, és utána már nem építették újjá.
Ha szeretjük a régi, romos épületeket, melyek a történelem egyes fejezeteiről mesélnek nekünk, semmiképp se hagyjuk ki a heidelbergi várkastélyt, mely Németország egyik legmutatósabb romépülete, és melyet amúgy a badeni borvidék legészakibb pontján találunk. A hatalmas kastély a Neckar folyó partjáról és közvetlen közelről is lélegzetelállító látványt nyújt. Szerencsétlen épület az évszázadok során rengeteg csapásban részesült. Már XIV. Lajos katonái is óriási károkat okoztak benne a rombolásukkal, de aztán jött néhány tűzvész, villámcsapás, míg végül csak egy részét állították helyre. Személy szerint azt gondolom, nem is olyan nagy baj, hogy nagy része ma már tényleg csak rom, hiszen így sokkal izgalmasabbnak tűnik.
A kastély felújított részeiben különféle kiállításokat találunk. Az egyikben megcsodálhatjuk például a világ legnagyobb boroshordóját, mely 1751-ben készült és mintegy 7 méter átmérőjű. Egy másik szárnyban pedig a patikatörténeti múzeumot járhatjuk végig. Ez utóbbi leírva nem tűnik túl érdekesnek, ám a kiállítás rácáfol erre. Rengeteg régi, gyógyszerészeti használati eszközt mutatnak be, mindenféle berendezéseket, sőt, komplett régi patikákat is nézegethetünk több termen keresztül.
A vár felfedezése után érdemes még kicsit elidőzni Heidelberg belvárosában. Számos étterem, bár és pub várja a turistákat, de már az is elég különös élmény, ha végigsétálunk a 2 km hosszú sétálóutcán. Itt az év minden szakában hömpölyög a tömeg, számos utcazenész, előadóművész szórakoztatja a bámészkodókat.
Ha mégsem nagyvárosban szeretnénk andalogni, nagyon ajánlom Baden talán legédesebb települését, Oberkirchet.
Hangulatában és látványában is pont olyan, mint a franciaországi Elzász egyik legnépszerűbb városkája, Colmar, amely a Rajna túloldalán, kicsivel délebbre található. Nem véletlen a hasonlóság egyébként, hiszen a történelem folyamán voltak olyan időszakok, mikor nem a hömpölygő folyó jelentette az országhatárt.
Baden után pedig mi más is következhetne, mint a szomszédos borvidék, Pfalz, amely a világ legnagyobb rizlingtermő területe is egyben. De ez már egy másik bejegyzés témája lesz.