Portóra sokféle jelzőt lehet aggatni, de az biztos: tipikusan nem az a hely, amit mediterrán gyöngyszemnek vagy ékszerdoboznak lehetne hívni. Portóba nem azért kell elutazni, hogy festői utcácskákban andalogjunk. Ezekre az élvezetekre ott vannak a horvát cukiságok: Dubrovnik, Rovinj. Portugália második legnagyobb városába egy egészen másfajta hangulatért (no meg persze a híres portóiért) érdemes ellátogatni. Itt bizony nem ritka, hogy elhagyatott, omladozó épületek, málló vakolatú házak kísérik utunkat. Ám öt perc itt töltött idő után már fel sem tűnik ez a díszlet. Egy igazán vagány város képe bontakozik ki előttünk a meredek sikátoraival, bohém művészeivel, egyedi portékát kínáló kisboltjaival és az izgalmas éttermeivel. Portóban még az is különleges, hogy egyetlen utca sincs, ami vízszintes lenne, így aki könnyed kikapcsolódásnak gondol egy városnézést, ne ide jöjjön pihenni. Akit azonban nem tántorít el a szintkülönbség és szeret jókat enni, inni, utcán bulizni, múzeumba illő festményeket házfalakon megcsodálni, idegen kultúrát jó mélyen beszippantani, az már foglalhatja is a repülőjegyét, mert megbánni nem fogja az utazást.

A bevezetőben nem túloztam, tényleg sok a lepukkant épület Portóban, ám ezzel együtt az is látszik, hogy pörögnek az építkezések. Tíz év múlva valószínűleg már teljesen más arcát fogja mutatni a város. De talán éppen ezért annyira meglepő, amikor egy romos ház mellett egyszer csak valami izgalmas dolog tárul az ember szeme elé. A Portugáliára jellemző színes, festett kerámiacsempék itt mindenhol előfordulnak, a legváratlanabb helyeken is. Azért is olyan meglepő, mert ezeket a mesteri alkotásokat inkább múzeumokban tudnám elképzelni, itt viszont eredeti helyükön, eredeti funkciójukban tündökölnek. Olyan, mintha az egész város egyetlen, hatalmas azulejo-kiállítás volna. Ott van például a Sao Bento vasútállomás váróterme.

A pályaudvar kívülről snassz, valószínűleg ember nincs a világon, akinek megfordult a fejében, hogy le kéne fotóznia, ám amint belépünk, elakad a szavunk és csak bámulunk, mint az a bizonyos borjú, csak itt épp a falakra. Plafonig hidegburkolva a csarnok minden oldala, különféle történelmi jelenetek láthatók a kerámiacsempékre festve, felfogni is nehéz elsőre. Aztán már csak azon imádkozunk, hogy tűnjön el a tömeg, hogy valahogy le tudjuk fotózni a látványt, mert ezt muszáj eltenni emlékbe. Később persze rájövünk, hogy bármerre megyünk, mindig lesz egy wow-élmény a városban. Néhány háztömbönként biztos, hogy szembejön egy másik hasonlóan fenomenális alkotás, például egy totálisan kidekorált templom. Lesz miben gyönyörködnünk, akármennyi időt is maradunk a városban.

Szintén hatalmas élmény átkelni Porto ikonikus hídján, a Dom Luis I, vagyis az I. Lajos király névre keresztelt hídon. Azt ugyanis úgy tervezték, hogy a domboldalra épült város alsó és felső részén is át lehessen menni rajta. Fent csak a metró és a gyalogosok járhatnak, lent az autósok is. A fenti részről tárul a legjobb látvány a szemünk elé, egyszerre látszik Portó belvárosa és a szemközti oldal, a portói pincészetek bázisa, vagyis a Vila Nova de Gaia. A felső átkelő végén egy felvonó csak arra vár, hogy a megfáradt turistát levigye a folyópartra, ahol a híres portói pincészetek sorakoznak. Ez a libegő kb. 5 perc alatt teszi meg a 600 méteres távolságot, ami sokkal gyorsabb, mintha legyalogoltunk volna, ráadásul sokkal menőbb kötélpályán megérkezni egy borkóstolóra, mintha csak úgy simán besétálna az ember a helyszínre.

Ha vezetett túrán szeretnénk részt venni valamelyik híresebb portói pincészetnél, érdemes előre foglalni időpontot és megvenni a jegyeket, ám ha erről lecsúsztunk, akkor se bánkódjunk. Mindegyik pincészethez tartozik egy borbár – általában terasszal együtt -, ahol meg tudjuk kóstolni szinte a teljes szortimentet. Portóból pedig nem lehet úgy hazamenni, hogy nem kóstoljuk meg ott helyben a portóit, és ezt már csak azért is ki kell használni, mert a legtöbb infót ott tudjuk begyűjteni erről az erősített borfajtáról. Nekünk ugyanis az volt a tapasztalatunk, hogy bárhova ültünk be borozgatni, a személyzet mindenhol értett a borokhoz és szívesen is meséltek róla ezernyi dolgot a szőlőműveléstől kezdve a készítésen át az érlelésig bezárólag.  

Porto egyik legrégebbi pincészete, a Sandeman is ott található a parton, mi hozzájuk mentünk pincetúrára, és azt hiszem, egyik legjobb döntésünk volt. Sandeman borokhoz viszonylag könnyű hozzájutni Magyarországon is, ám mégis izgalmasabb helyben, tőlük hallani a teljes sztorit, mint otthon kortyolgatni a bort a kanapén és kiguglizni a netről a tudnivalókat. A pincészet ikonikus figuráját, a fekete köpenyes, kalapos alakot talán mindenki ismeri, az egyik leghíresebb logó a borvilágban, így meg sem lepődtünk, hogy a pincetúrára egy hosszú talárba burkolózott alak kísért el minket. Mivel a koronavírus miatt szájmaszkot kellett viselnie, alig látszott az arcából valami, így előbb jutott eszembe róla Zorró, mint a pincészet jól ismert alakja, de ezen inkább csak az első pár percben nevetgéltünk, utána már teljesen lekötötte a figyelmünket az, amiről beszélt, meg persze maga a pincerendszer.

A pincészetet 1790-ben alapították és másfél évtizeddel később a Sandeman borok már hihetetlen népszerűségre tettek szert. 1805-ben ugyanis, amikor még a „márkanevek” ismeretlenek voltak, a borokat pedig hordókban szállították és nem palackokban, George Sandeman, a pincészet első embere elkezdte márkázni a borait. A cég kezdőbetűit beleégette a hordókba – GSC, vagyis George Sandeman & Co. – , így a látványos reklámnak köszönhetően hamarosan ismertek lettek a borok a vásárlók körében, sőt, a három betű egyúttal a minőséget is garantálta a világ felé. Igazi brandet teremtett, amit aztán 1930-tól tovább erősítettek a fekete köpenyes alak révén, mely napjainkban is minden palackon, poszteren, plakáton feltűnik.

Mi az „Old Tawnies” programjukat választottuk, így a pincetúra végén megkóstolhattuk a 10, 20, 30 és 40 éves tawny portói borokat is. Egészen érdekes volt a tételeket egymás után kóstolni, érezni a különbséget az évtizedek között. (A portói borokról itt már írtam részletesebben, így most arról nem írnék, hogy miként találták ki ezeket, miért édesek és miért ilyen erősek.)  A túra amúgy mintegy másfél óráig tartott, végig mehettünk a hatalmas hordók között, egy látványos filmvetítés során a pincészet valamennyi birtokát megismerhettük, és persze bármit kérdeztünk, megkaptuk rá a választ. A túra végi kóstolónál pedig nem siettettek minket, addig maradhattunk, ameddig csak akartunk. Mi ezt ki is használtuk, hiszen egy 20-22 alkoholszázalékos portóit nem érdemes úgy eltüntetni, mint jó magyar szokás szerint a feleseket. Itt mindenképpen ki kell élvezni az ízeket.

Ha a sok program után megéhezünk, a legnagyobb gondot talán az jelentheti, hogy melyik portói étterembe üljünk be ebédelni vagy vacsorázni egy jót. Mert remek helyekből a városban nincs hiány. Persze itt is előfordulnak turistacsapdák, de gyakorlott szemmel ezeket már ki lehet szúrni, így el is lehet kerülni. Én most két fantasztikus éttermet ajánlanék, bár egyikük igazából egy tapas bár. A Sao Joao utca 65 szám alatt bújik meg a Tapas 65 nevű, nem túl nagy, de barátságos vendéglő. A hely pont úgy működik, mint a spanyol tapas bárok, azzal a különbséggel, hogy itt a portugál konyha remekeiből kaphatunk kóstolókat, falatkákat, kisebb-nagyobb fogásokat. A legnagyobb gasztronómiai élményt számomra az jelentette, hogy a tradicionális portugál kolbászt nem sütötték meg előre nekünk, hanem kihozták egy kicsi kerámia edényen, amin elkészíthettük magunknak, vagyis az asztalnál sütögettük az ételünket. Nekem ez az ötlet nagyon tetszett, jól elszórakoztunk ezáltal vacsora közben. A kolbász egyébként nagyon finom, fűszeres és szaftos is egyben.

Szintén a tradicionális portugál konyhát kóstolhatjuk meg a Traca étteremben, mely teljesen más stílusú, mint az előbb említett bár. Sokkal kifinomultabb és jóval nagyobb választékot kínál, nem mellesleg borlapjuk is figyelemre méltó. Az étlap itt nem nyomtatva érkezik, hanem az asztalokon lévő QR kóddal férhetünk hozzá, amely az étterem holnapjára irányít minket. A menün az ételek mellett egyből ott a borajánló is, minden ételhez a leginkább passzoló. Tengeri herkentyűkben nagyon erős a hely, de ami engem leginkább megfogott itt, az a desszert volt. Kecskesajtos jégkrémet kértem, amit némi gyümölcspéppel szerviroztak. Életem egyik legjobb fagylaltja volt, krémes, pikáns, szokatlan, megdöbbentő de csodálatos is egyben. Bármikor beülnék oda újra megkóstolni azt a fagyit.

A borok és az éttermek tesztelése után a legjobb, amit tehetünk Portóban, hogy eltévedünk. Megyünk, amerre a lábunk, kedvünk visz, mert biztos, hogy valami rendkívüli helyen lyukadunk ki. Vagy egy kilátóhoz érkezünk vagy egy lenyűgöző épülethez, vagy egy olyan bolthoz, ami tuti, hogy máshol a világon nincs. Annyi jópofa üzlet van Portóban, mintha a város nem is a borról, hanem az egyedi kézműves termékekről szólna elsősorban. Teljesen mindegy, hogy ajándéktárgyról, kiegészítőkről, ruházatról vagy csokoládéról van szó, ezer és egy olyan bolt van Portóban, ami tényleg olyan termékeket kínál, amit máshol nem találhatunk. Mi is úgy akadtunk rá egy fantasztikus üzletre, hogy céltalanul csámborogtunk az utcákon fel és le (tényleg nincs vízszintes utca Portóban), míg egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy emberek hosszú, tömött sorban várakoznak valamire. Kiderült, hogy abba a híres könyvesboltba várnak bebocsátásra, ami a Harry Potter filmek világát inspirálta. A könyvesboltba – a tömeg miatt – már jó ideje belépőjegyért lehet bejutni, így el is veszítette könyvesbolt jellegét, ma már inkább szelfimúzeumként működik. Nekünk eszünk ágába sem volt beállni a sorba, inkább tovább vándoroltunk. Mintegy 50 méterre a híres könyvesbolttól találtuk meg azt a tuti helyet, ahol legszívesebben mindent megvettem volna. A bögréktől kezdve az utcatáblákon, ruhákon át a lekvárokig és gyerekjátékokig mindent lehetett kapni, de mintha mindent újragondoltak volna, hogy ezzel a ma oly divatos szóval éljek. Telis-tele volt meghökkentő díszítésű termékekkel, amik néha nem is az eredeti funkciójukban kerültek újrahasznosításra. Persze volt néhány olyan dolog is, amik valószínűleg az egykori ükmama budoárjából kerültek elő. Jól megfért egymás mellett a régi és az új, a megreformált és a klasszikus. Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttünk ott, csak nézelődtünk, részben a hely belső kialakítása, részben az ott kapható termékek végett. Mondanom sem kell, alig volt rajtunk kívül vásárló a boltban, pedig a Harry Potteres könyvesbolthoz kígyózó sor még ez előtt az üzlet előtt is tekergett.

Portóba nagyon könnyű eljutni fapados repülőjáratokkal is, így ha valaki egy hosszú hétvégés európai kiruccanást keres, én szívből ajánlom ezt a várost. Talán még jobban is, mint Lisszabont. Lehet, hogy azért, mert kisebb, de Porto sokkal vagányabbnak és izgalmasabbnak tűnik a népszerűségi lista tetején lévő fővárosnál.