Talán nem meglepő, hogy a 19. század közepén, mikor virágzott a szőlőtermesztés és a borkészítés a fővárosban, Óbudának is 450 hektár szőlője volt. A mai Bécsi úttól nyugatra, fölfelé a hegyoldalakon hatalmas összefüggő területen termesztették a kor egyik leghíresebb borához, a budai vöröshöz az alapanyagot. A szőlőföldek egészen a Guckler Károly sétaútig értek, amely napjainkban az egyik legkellemesebb erdei futóút, és talán a legnépszerűbb kirándulóút a Hármashatár-hegyen. Az óbudai szőlőkről még az itt kialakított tanösvény egyik táblája is megemlékezik.
A budai borászat igazi fellendülése a török hódoltság pusztításai után következett. A felperzselt várost ifj. Zichy István gróf német telepesekkel népesítette be. Ugyanebben az időszakban érkeztek az első szerbek is a Tabánba. Óbudán a szőlőművelés felvirágzását a sváboknak köszönhetjük, akik Baden-Württemberg tartományból hozták magukkal a szőlőtermesztés minden tudományát. Óbuda dombjait hamarosan ellepték a szőlők. Az 1700-as évek végén az évi bortermés már meghaladta a 43 ezer akót (több, mint kétmillió litert), a szőlőként hasznosuló földterület nagysága pedig elérte a nyolcszáz kasztrális holdat (kb. 450 hektárt).
A szőlők legnagyobb része a Bécsi úttól nyugatra, a Tábor-hegy és a Testvér-hegy lankáin terült el. Az ültetvények többsége 200 méteres tengerszint feletti magasságig kapaszkodott. A 19 század közepén a Szépvölgyi út naposabb, délkeleti oldalába és a mai Fenyőgyöngye étterem fölötti Cirbolya utcába is telepítettek szőlőtőkéket. Még a Mátyás-hegyen, a mai erdőterületeken is voltak szőlők. Ennyi szőlőhöz kellett is az őrző-védő szolgálat: levéltári adatok szerint 1829-ben Óbudán 13 dűlőben 35 szőlőcsősz teljesített szolgálatot.
A megtermelt bor nagy részét a gazdák helyben értékesítették, általában az otthonuknál kialakított vendéglőkben, borkimérésekben. A hegyre felfutó utcákon sorban alakultak ki a zöld lugasos, zárt udvaros borozók, vendéglők, kiskocsmák. Hogy milyen is lehetett egy ilyen borozó, arra a legjobb választ a Kéhli vendéglő története adja, amit itt lehet elolvasni. A Kéhli család ősei is az 1700-as években jöttek Óbudára Strassbourgból, és mint társaik, ők is szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkoztak. A Hármashatár-hegyről szüretelt szőlőkből készült boraikat kínálták a borozójukban, házi készítésű felvágottakkal, később házias meleg konyhával.
Ennek a csodavilágnak vetett véget aztán a filoxéra. A szőlő gyökerét támadó tetű az 1880-as években már Magyarországon is pusztított, ez alól a budapesti szőlők sem menekülhettek. 1893-ra Óbudán gyakorlatilag megszűnt a szőlőtermesztés. Egyedül az Aranyhegyen maradtak meg tovább az ültetvények, itt ugyanis nem meszes-agyagos, hanem homokos a talaj, a gyökértetű azt pedig ki nem állhatja. A helyiek emeltek is egy kis kápolnát hálából azért, hogy a területen még megmaradt a szőlő, és persze azért is, hogy imáiknak köszönhetően továbbra is kerülje el szőlőiket a vész. Ez a kápolna egyébként a mai napig látható a Bécsi út és a Szőlővész (!) utca kereszteződésében. A kápolna hivatalos neve Jézus szíve kápolna, de sokszor még ma is Filoxéra-kápolna néven emlegetik.
Óbuda kipusztult szőlőinek egy részét később sikerült visszatelepíteni a filoxérának ellenálló, amerikai alanyra oltott tövekkel. (Óbudán 1895-től működött egy oltványtelep a mai Bécsi út és Bojtár utca kereszteződésénél, ahol ezeket a filoxérának ellenálló oltványokat lehetett kapni). A szőlőterületek nagysága, és velük együtt a kiskocsmák száma természetesen jócskán megcsappant, de még az 1900-as évek elején is lehetett az óbudai borozókban helyi bort fogyasztani. Erről még Krúdy Gyula is mesélt, és el is kell neki hinni, hiszen ő életének egy darabját Óbudán töltötte: „Az óbudaiak azért bortermelő emberek, hogy tudják: melyik kocsmában mérnek olcsó, valódi bort, amelyet ezen a tájon itt-ott még lábbal szokás taposni, addig tartogatni otthon, amíg megfelelő vevő érkezik rá, aztán ellenőriztetni, hogy a kocsmárosvevő nem szégyenítette-e meg a bort…”
Az egyesített főváros növekedése, a telekárak emelkedése aztán szépen lassan kiszorította a megmaradt szőlőket is Óbudáról. Először csak az alacsonyabban fekvő területekről, később már a hegy szoknyájáról is. Viszont ahogy nőtt „odalenn” a város, úgy támadt mind nagyobb igény a természetben való kikapcsolódásra. A csupasz budai hegyoldal azonban – köszönhetően a felhagyott szőlőterületeknek, a tűzifának kivágott és vissza nem pótolt erdőségnek -, szomorú képet mutatott. Különösen igaz volt ez a Hármashatár-hegyre, ahol még a kőbányászat is tovább csúfította a tájat.
Ekkor jött a képbe Guckler Károly erdőmester, a fent említett, népszerű kirándulóút névadója. Ő az 1800-as évek legvégén kezdett dolgozni Budapesten. A fővárosban több mint 800 hektár kopár területet erdősített. A bécsi mintát alapul véve kevéssé kényes fekete fenyveseket telepített a sekély talajréteg megkötése és további talajképzés céljából.
Ma a szőlőtőkéknek nyoma sincs, a Hármashatár-hegy gyönyörű erdeje azonban él és virul, kirándulók és sportolók nagy örömére. A Guckler-tanösvényt mindenképpen érdemes végigjárni, rengeteg információt tudhat meg az ember a leírásokból, az erdő minden évszakban csodálatos, a kilátópontokról elénk táruló panoráma pedig nem mindennapi.
A tanösvényt a legkönnyebb a Fenyőgyöngye étteremtől indulva elérni. A kék jelzésen kell felfele menni egészen a zöld keresztig, az már a Guckler-sétány eleje. Megéri körtúrában – egy másik útvonalon visszatérve – végigjárni a hegyet, megnézni közben a Tábor-hegyi barlangot, vagy akár felkapaszkodni a Guckler-kilátóhoz és a hegy túlsó oldalán visszatérni a Fenyőgyöngye étteremhez, ahol meg is ebédelhetünk. Az alább becsatolt körtúra mindenki számára teljesíthető, összesen 9 km, egészen kicsi szintemelkedővel. Egyébként nagyon sokan futnak errefelé, nem véletlenül, hiszen aki csak most ismerkedik a terepfutással, annak is könnyedén teljesíthető távról (és emelkedőről) van szó. Nekem is az egyik kedvenc útvonalam, amikor csak tehetem, edzőcipőt húzok, magam mögött hagyom a város zaját és futok egy jót a sűrű rengetegben, ahol – bármennyire is fura -, 150 évvel ezelőtt még szőlőtőkék uralták a tájat.