Képzeljük el, hogy a filoxéra-vész után nem parcellázzák fel a legjobb budai területeket ingatlanok számára, hanem újratelepítik a szőlőket. Akkor most a Tabánban, a Gellért-hegyen és a Sas-hegyen nem lakóházak, középületek és villaépületek sorakoznának, hanem szőlősorok apró présházakkal, vendéglőkkel és borkimérésekkel. Olyan kerthelyiségek, melyekhez bármikor fel lehetne ruccanni, ebédelni egy jót, megkóstolni a híres budai vörösbort, és a szőlőtőkék fölött kémlelni a pesti oldalt. Nem nehéz belegondolni, hogy milyen jól éreznénk ott magunkat. Igaz, kirándulni, ebédelni most is lehet arrafelé, csak szőlősorok mellett helyben készült bort fogyasztani nem. Ha szeretnénk megtapasztalni, hogy milyen érzés is lehet, ugorjunk ki Bécsbe. Ott ez még működik. Az egyetlen főváros, melynek határán belül még ma is folyik szőlőtermesztés és bortermelés.

Igaz, hogy Ausztriában a megengedett maximális véralkoholszint 0,5 ezrelék, én mégis inkább a bécsi tömegközlekedést javasolnám. Egyrészt nem kell parkolóhelyeket keresnünk – ami amúgy iszonyú drága – másrészt pedig, ha már kint vagyunk, és borozásra szántuk a napot, iktassuk be a programok közé a Schlumberger Pezsgőpincészet meglátogatását is. Éppen félúton helyezkedik el a belvárosból a szőlőhegy felé tartva. Az ottani buborékok után pedig végképp örülni fogunk, hogy nem kell autóba ülnünk. 

A pezsgőgyárat leggyorsabban az U4-es metróval tudjuk megközelíteni, ráadásul a Spittelau megállónál pont telibe kapjuk az egyik leglátványosabb bécsi épületet is. Ahogy kilépünk a metróból, ott magasodik előttünk az a hulladékégető, melynek Hundertwasser álmodott impozáns külsőt. (Állítólag először nem is akarta a művész elvállalni a munkát, mondván környezetvédőként nem támogathat egy szemétégetőt, ám meggyőzték, hogy a legjobb elérhető technológiával tisztább levegő kerül a légtérbe, mint amit az autópályák mellett lehet mérni, ráadásul a keletkezett hőt a bécsi irodaépületek és lakások távfűtésére használják.) A bécsi Hundertwasser lakóházakat sokan látogatják, ám ezt a hulladékégetőt kevesebben keresik fel, pedig szerintem sokkal szemrevalóbb.

A Spittelau megállótól kb. 5-10 perc séta a Schlumberger pincészet. Ez Ausztria legrégibb pezsgős pincéje: 300 éves. Vezetett túrát minden nap 14 órakor tartanak, de azt csak németül. Ha más nyelven szeretnénk információhoz jutni, egy audiguide-ot kérhetünk, és annak segítségével egyedül fedezhetjük fel a pincerendszert, ami egyben múzeum is. (Koncepciója nagyon hasonlít a budafoki Törley Múzeumra.) A túrán sok mindent megtudhatunk a Schlumberger családról, a tradícionális pezsgőkészítésről, a palackokról és a különféle eszközökről. A rázóállványok között bandukolva láthatunk például egy régi prést, melyet speciálisan arra fejlesztettek, hogy kékszőlőből is lehessen fehér pezsgőt készíteni. Olyan gyengéden préseli a szőlőt, hogy a héjból egyáltalán nem oldódik ki a színanyag. Végül pedig meg is kóstolhatjuk az ott érlelt pezsgőket. A 11 eurós belépő ára egyetlen pohár pezsgő kóstolóját tartalmazza, ám azon kívül még elég sokat megízlelhetünk 3-5 euró/pohár áron. Érdemes is több félét, például a zöldveltelini szőlőből készültet. Nekem az ízlett legjobban.

A Schlumbergertől nem messze található a 38A busz vagy a 38-as villamos a megállója, innen tudunk feljutni Grinzingbe. Ez a városrész olyan, mintha egy kis enklávé lenne Bécs területén belül, teljesen elüt a bécsi városképtől. Hangulata leginkább Szentendrére hasonlít, kicsi, színes házaival, görbe utcáival. Rengeteg borozót (heurigert) találunk fent, ezek többnyire saját készítésű bort és jellegzetes osztrák ételeket kínálnak. Érdekes egyébként, hogy turistából látni kevesebbet, helyiekből viszont annál többet. Most, hogy már tavaszias az idő, szívesebben ülnek be ők is ebédre az otthonos vendéglők kerthelyiségébe vagy akár csak egy fröccsre vagy pohár sörre kutyasétáltatás közben. Bécsiszeletet burgonyasalátával szinte mindenhol kapni, mint ahogy almásrétest is. Én legutóbb krumpliburgert kértem, mert fogalmam sem volt, mit takarhat a név: hamburgert vagy valami mást? Egy olyan ételt kaptam végül, amit otthon is szívesen elkészítek legközelebb. Két kerek lap burgonyaröszti közé spenótos-ricottás-szárított paradicsomos tölteléket raktak, mellé pedig színes salátát kínáltak. Egyszerű, de nagyszerű. A napsütötte teraszon a tavaszi időben üldögélve nem is kívánhattam volna jobbat. 

A sok heuriger között nehéz egyébként dönteni, hogy hova üljünk be, de amit én mindenképp ajánlok Grinzingben, az az Obermann Bioborászat a Cobenzlgasse 102-ben. A kóstolt borok közül az övék ízlett a legjobban, ám ami szintén fantasztikus, az a hidegkonyhájuk. Ők a slowfood-ra esküsznek, így a kínálatuk is e köré épül. Pultjukról bármilyen tálat összeválogathatunk, kérhetünk sonkákat, felvágottakat, pástétomokat, érlelt és friss sajtokat, olajbogyót, kapribogyót és különféle kenyérre kenhető kenceficéket. Süteményeiken is látszik, hogy házi készítésű mind, hiszen még melegen, a tepsiből kínálják. (Almáspitéjük kihagyhatatlan!) Náluk meg tudjuk kóstolni a Gemischter Satz-ot, mely valójában egy bécsi specialitás. Házasított fehérbor, melybe ugyanarról az ültetvényről egyszerre szüretelt, ám különféle szőlőfajták kerülnek. Ezeknek a vegyes ültetvényeknek állítólag régre visszanyúló hagyományai vannak. A Gemischter Satz szinte mindig tartalmaz zöldveltelinit, rajnai rizlinget, pinot blanc-t. Ezeket legtöbbször egyébként fajtaborként is megkóstolhatjuk Bécsben. 

Ha szeretnénk ebéd/borozgatás után egy könnyed kis sétát tenni még, érdemes a 38A busszal a Cobenzl Parkplatz megállóig felmenni, és onnan visszagyalogolni egy barátságos kis utcán (Oberer Reisenbergweg) Grinzing központjába. Fent a parkolónál ugyanis csodás panoráma tárul elénk, tippelgethetünk, hogy melyik bécsi épületet ismerjük fel. A bónusz pedig, hogy szőlők mellett indul el az út lefelé.