A Hölgyek kastélyának is nevezett Chenonceau minden évben rengeteg turistát vonz. Nem véletlenül tartják az egyik legnépszerűbb Loire-völgyi kastélynak. Különleges építészeti megoldása – ahogy átível a Cher folyó fölött -, egyedülálló. Hatalmas kertjei bámulatosak, szobái, lakosztályai ma is úgy vannak berendezve, hogy könnyedén el lehessen képzelni, milyen lehetett benne az élet évszázadokkal ezelőtt. Szinte látni, ahogy Medici Katalin fel-alá járkál hatalmas szobájában és szövögeti terveit férje szeretője ellen. Vagy ahogy elámulnak vendégei a gobleinekkel sűrűn teleaggatott folyosóktól, aztán pedig a bálteremből nyíló panorámától. A kastélyban már akkor is a közeli szőlőültetvényekről származó borokat itták, melyeket ott a pincében érleltek. Hogy ezek a borok a mai ízlésnek megfelelnének-e, nem tudhatjuk (valószínűleg nem), de hogy mire képes ez a terroir, azt megtapasztalhatjuk. A kastélytúra után van lehetőség kóstolni némi helyi nedűt az elmúlt néhány év szüreteiből. Az egykori télikert (Orangerie) alatt húzódó pince ugyanis Chenonceau-borokkal van tele.
Chenonceau kastélyának történetében a nők játszották a főbb szerepeket. Catherine Briconnet építtette a kastélyt egy itt álló erődítmény helyére, ám az épület akkor még nem kötötte össze a folyó két partját, egy átlagos helyi, főúri palota volt csak. Férjével, Thomas Bohier-vel együtt éltek itt, aki fontos tisztséget töltött be a király mellett. Haláluk után II. Henrik a kegyencnőjének, Diane de Poitiers-nek adta a kastélyt, aki felismerte annak lehetőségét, hogy mennyire nagyszerű volna, ha a túlpartról is meg lehetne közelíteni Chenonceau-t, így egy hidat emeltetett a folyó fölé, hogy a másik oldalról érkező hintóknak ne kelljen kerülniük, hanem közvetlenül a kastélyba futhassanak. Emellett csodás kertet is kialakíttatott, hogy a kastély környezetét is széppé tegye. Munkálatait Henrik felesége, Medici Katalin valószínűleg elég nehezen tűrte, de sok beleszólása akkor még nem volt. A király halála után azonban szinte azonnal kitessékelte a kegyencnőt a kastélyból, és átvette a birtok irányítását. A firenzei Ponte Vecchio látványán felbuzdulva ő is úgy döntött, befedeti a hidat, és ezzel megnöveli a kastély területét. Így a híd fölé pompás bálterem (a második szintre pedig egy hatalmas galéria) került. Célja ezzel az volt, hogy fiát méltó körülmények között, káprázatos estélyek közepette vezesse be a társasági életbe. Amint elkészült a mű, meg is rendezte az első zenés-táncos összejövetelt, amit aztán számos másik követett, és persze mind nagy sikert aratott. De nemcsak a kastélyt alakította át. A szerető kertjével szemben ő is tervezett egy gyönyörű parkot a palota másik oldalán. A 21. századi látogatók pedig el is dönthetik, hogy Diane vagy Katalin stílusa volt kifinomultabb, hiszen a kertek nagyjából úgy néznek ki, ahogy azt a hölgyek annak idején megálmodták.
Chenonceau borainak is legalább olyan régre nyúlik a története, mint a kastélynak magának. Már Thomas Bohier korában, a XVI. század elején 9 hektárra rúgott a kastélyhoz tartozó szőlőterület mérete. A szőlőfajták a híresebb bortermő területekről, Beaune-ból, Arbois-ból, Orléans-ból és Anjou-ból származtak. Akkoriban a tulajdonosok inkább asztali borok előállításával foglalkoztak, és nem kereskedelmi célra szánták őket. Viszont az asztali borok is minőségi nedűnek számítottak.
Diane de Poitiers idején Chenonceau volt a minőségi bortermelés központja. Területeikről főként fehér és a mai sillerhez hasonló, világos vörösbort (clairet) állítottak elő. A borokat a kastély pincéjében érlelték, de akkor még nem palackozták azokat. Diane után Medici Katalin vette gondjaiba az ültetvényeket, és további területeken rendelte el a szőlőtermesztést, elsősorban a Cher folyó bal partján. Tournon fajtákat ültetett, melyeket ma syrah-nak és pinot meunier-nek nevezünk.
Ma Touraine-Chenonceaux kiemelt területe a Touraine borvidéknek, mint új apelláció (Touraine-Chenonceaux AOC) 2011 óta létezik. A területen tevékenykedő borászok évente több mint 530 ezer palack bort termelnek. Fő fajták itt a sauvignon blanc, a gamay és a cabernet franc. A kastély számára a borokat a Père Auguste Pincészet készíti.
A kastély egykori borospincéje ma már inkább csak egy látványos bemutatótér, nem itt érlelik a borokat, ám mégis fantasztikus élmény ott kóstolni. Többféle bort kínálnak, kivétel nélkül finomak, én most mégis csak azokat mutatom be, amelyek a legjobban tetszettek. (Sajnos arra nincs lehetőség, hogy vegyünk egy üveg jól behűtött rozét vagy fehérbort és a kastély kertjében, vagy a csónakban ülve elkortyolgassuk. Pedig milyen nagyszerű élmény lenne!)
Rozé boruk már színében is sokkal élénkebb egy átlagos rozénál. Illatában valóságos gyümölcsbomba, ízében szintúgy. Én nem vagyok egy rozé-fan, ritkán választok rozét, ha bort kívánok. Ez viszont nagyon ízlett. Tartalmas bor, rengeteg ízt lehet felfedezni benne, az első kortynál meg is értjük, miért parafadugóval zárták le. Valószínűleg két év múlva is hasonló élményt nyújtana, és nem is annyira szomjoltóként gondol rá az ember, hanem olyan borként, amit egy izgalmas ételhez is szívesen párosítana.
Száz százalékban gamay szőlőből készült boruk tökéletes példa arra, hogy a meleg időszakban is jól tud esni egy pohárka vörös. Hihetetlen gyümölcsös és lágy. Paradicsomos ételekhez éppúgy kiváló, mint nyáresti beszélgetésekhez, kerti partikhoz.
2017-es Les Dômes névre keresztelt boruk már jóval testesebb, ám még így is inkább azok közé a borok közé sorolnám, amelyekből nagyon jól esik még egy pohárral inni. Egyáltalán nem lomha, nem nehézkes. Cabernet franc szőlőből készült, egy évet érlelődött hordóban. Gyümölcsös és fűszeres is, a fajta valamennyi jegyét felfedezni benne. Vörös húsos ételekhez bármikor felbontanék egy palackkal.
A kastély felfedezésére egyébként érdemes hosszabb időt tervezni, egy teljes délutánt mindenképp. Magát az épületet sem lehet fél óra alatt bejárni, de főként a parkja az, ahol órákig lehet bolyongani. A díszkertek, a konyhakert, a borospince, az egykori patika, és a hintókiállítás például kihagyhatatlan. De van ott sövénylabirintus, egy előkelő étterem és csónakot is lehet bérelni, ha éppen a folyóról szeretnénk megszemlélni az épületet. A legszebb fotókat egyébként a túlpartról lehet készíteni, ám ahhoz el kell hagynunk a kastély parkját, és a közeli hídon átkelni a túloldalra. Ott, közvetlenül a folyó partján egy földút vezet végig. Sokan futnak vagy éppen bicikliznek arra, de olyan tömeg természetesen nincs, mint a kastély parkjában.
Ha szeretnénk napfelkeltében vagy naplementében (vagy akár az éjszakai kivilágítás közben) megcsodálni Chenonceau-t, szállást kell keresnünk. Adja magát, hogy a kastély mellet, a hasonló nevű településen aludjunk, hiszen ott szinte teljesen ráálltak a vendégfogadásra az éttermekkel, bárokkal és hotelekkel, ám a környéken rengeteg tüneményes és csendes kisvárost vagy falut találunk, ahol sokkal nyugodtabban aludhatunk. Ilyen például a 4 km-re lévő Luzillé település. Hatalmas kertekkel körülölelt családi házak húzódnak a kanyargó, egysávos főút jobb és bal oldalán is. Csak nagyritkán halad rajta át egy autó, inkább arra tévedt bicikliseket látni. Itt üzemelteti Sans souci (gondtalan) névre keresztelt Bed & Breakfast panzióját két ausztrál fiatalember. Ennél otthonosabb, meghittebb és békésebb szállást keresve sem találnánk. Mindketten a turizmus-vendéglátás szakmában dolgoztak Ausztráliában, aztán beleszerettek Franciaországba, és odaköltöztek. Egyikőjük egy ötcsillagos szálloda séfje volt, ez a reggelin és a vacsorán eléggé meglátszik. Olyan ízletes falatokat talán egész Franciaországban nem ettem, mint náluk (Jó, Michelin-csillagos étteremben nem voltam, de akkor is). Sem az ételek minőségébe, mennyiségébe, tálalásába nem tudtam volna belekötni, de még a szállásba sem. Úgy tökéletes, ahogy van, csak ajánlani tudom.