1896-ban fényes rendezvények sorával ünnepelte Magyarország a honfoglalást, a Magyarság Kárpát-medencébe érkezésének ezeréves évfordulóját. Az ünnep kiemelkedő eseménye volt a Városliget területén fél évig nyitva tartó országos expo, a Milleniumi Kiállítás. A Városligetben 520 ezer négyzetméteren, több mint 220 csarnokban és pavilonban gyűjtötték össze mindazt, ami a századokból fennmaradt, és amit a tudomány, a művészet, az ipar, a kereskedelem, valamint a mezőgazdaság elért a múltban és a jelenben. A kiállítást ennek megfelelően két főcsoportra osztották: a történelmi és a jelenkori részlegekre. A magyar szőlő és borgazdaság a jelenkori részben kapott helyet. Külön pavilonba került a szőlészeti kiállítás és külön pavilont kapott a borászati tárlat is.
Akik kicsit is jártasak a borhistóriában, azok tudják, hogy ebben az időszakban tombolt a filoxéra-járvány, melynek okozója egy élősködő rovar, a szőlőgyökértetű. A kártevőt valamikor az 1860-as években sikerült az Egyesült Államokból Európába importálni, és a század végére szinte a kontinens valamennyi szőlőültetvényét letarolta, megsemmisítette. Nem kímélte Magyarországot sem: szőlőterületeink nagysága 350 ezer hektárról 200 ezer hektár alá szorult vissza. Ennek következtében a kiállításon is központi téma volt a filoxéra és minden, ami vele kapcsolatos: a még mindig növekvő kártétele, az ellene ajánlott és kikísérletezett, hatásos védőszerek és a lehetséges eljárások. A csarnokban kiállították az összes megjelent, filoxérával kapcsolatos magyarországi szőlészeti-borászati szakmunkát is. Ezen túl ott volt látható a korszak legveszedelmesebb szőlőpusztítójának összes változata mikroszkopikus preparátumokban.
Kevesebb szó esik róla, de a filoxéra mellett a peronoszpóra gombabetegség is akkor lépett fel, melyet szintén a tengerentúlról, amerikai alanyokkal együtt sikerült behoznunk. Így természetes, hogy abban az időben a gazdákat a legjobban a kártevők és a károkozók elleni védekezés érdekelte. A szőlészeti kiállítás katalógusában meg is fogalmazták, hogy a kiállítás célja nem is lehet más, mint ebben a kérdésben a szőlőbirtokosoknak minden irányban a lehető legátfogóbb tájékoztatást nyújtani.
A szőlészeti kiállítás azonban nemcsak erről szólt. Bemutatkoztak például a vincellér iskolák is. A ménesi vincellériskola az oltványkészítés lehetőségeivel, a tarcali az oktatáshoz használt taneszközökkel, a pozsonyi szakiskola saját termelésű boraival jelentkezett a kiállításon. Ezen kívül volt egy olyan részleg is, ahol a szőlőfajták magjai, a szőlő virág- és levélmintái, a szőlő részeinek metszetei, valamint a különféle permetszerek voltak láthatók. Külön egységet képezett az a rész, amely a történelmi Magyarország összes szőlő- és bortermelő vidékének talajmintáit mutatta be. A tárlatot egy könyvtár egészítette ki, melyben az 1896-ig magyar nyelven megjelent szőlészeti-borászati szakkönyveket lehetett megtekinteni.
A borászati kiállítás talán még a szőlészeti résznél is nagyobb volt. Összesen mintegy 900 bortermelő boraival ismerkedhettek meg a látogatók. Ezek közül 579 kiállító saját termelésű borokkal, 292 pedig nem saját borokkal vett részt, borvidékenkénti bontásban. Több magánpincészet nemcsak borokkal, hanem térképekkel, terepasztalokkal, makettekkel is színesítette prezentációját.
A borok ízlelésére külön borkóstoló csarnokot építettek, melynek alapterülete 1000 négyzetméter volt. A borkóstoló csarnok célja az volt, hogy a termelők és a fogyasztók minél közelebb kerülhessenek egymáshoz. Csak azokat a borokat lehetett kóstolni, melyeket a fogyasztók (érdeklődők, vendéglátósok) meg is vásárolhattak, vagy amelyekből rendelni is lehetett. A terem közepén egy borpiramist építettek a kiállított palackokból. (kb. 12-14 ezer palackból.)
Az eladásra beküldött borokat egy bizottság vizsgálta meg és döntött az eladásról, az árról. A borokat saját és nem saját termelésűre osztották, az egyes borvidékek termékeit pedig hegyi borok, immunis homokterületen termelt borok, és amerikai direkttermő kategóriákban vizsgálták. Ennek a három csoportnak a borait még tovább osztották könnyű asztali borokra, könnyebb palackborokra, pecsenyeborokra, aszúra valamint eszenciára.
A gazdáknak minden borból 4 palackot kellett felküldeniük a borbíráló bizottság részére. Csak szabályszerűen dugaszolt palackokat fogadtak el, amelyeket aztán fehér cinkkupakkal zárt le a bizottság. A borokat vegyészeti elemzéssel is megvizsgálták. Olyan bormintákat lehetett csak beküldeni, amelyekből a könnyű asztali borok tekintetében legalább 10 hektoliter, a pecsenyeborból 5 hl, a nehezebb pecsenyeborokból 2 hl rendelkezésre állt a gazdánál. Az aszúnál és az eszenciánál nem határoztak meg minimális mennyiséget. A kiállított bor árát a zsűri felülbírálhatta és ha magasnak találta, csökkentésre tett javaslatot, sőt meg is tagadhatta az árusítást.
A kiállítással, a bemutatkozás lehetőségével egyébként nemcsak a szőlősgazdák és a pincészetek jártak jól. Az Ezredéves Kiállítás sikere döntő mértékben járult hozzá a Magyar Mezőgazdasági Múzeum létrehozásához. Az új intézmény – akkor még Gazdasági Múzeum néven – 1897 augusztusában nyílt meg az országos expo történelmi részén felépített Vajdahunyadvárban. Hazánk első, állandó szőlészeti-borászati kiállítása is ott kapott helyet.
Fotók: Fortepan, Hungaricana