A kérdésre én már megkaptam a választ: volt szerencsém belekortyolni egy olyan borba, melyhez a szőlőt 1867-ben szüretelték. Bár még most, néhány nappal később is lúdbőrzök a tudattól, hogy amit kóstoltam, az Kanadával egy idős, akkor készült, mikor az Egyesült Államok megvásárolta Alaszkát, amikor Alfred Nobel szabadalmaztatta a dinamitot és Ferenc József szentesítette a kiegyezési törvényt. Az azóta eltelt idő, az a másfél század (pontosabban 151 év) felfoghatatlan, hiszen már a gyerekkorom is távolinak tűnik… A legmegdöbbentőbb az egész kóstolóban azonban mégis az volt, hogy a bor – vénsége ellenére – nemcsak, hogy tökéletesen iható állapotban volt, de minden cseppjét élvezni lehetett.

A portói borokhoz nem fűződik olyan meseszerű legenda, mint a pezsgőkhöz és Dom Perignonhoz. A szükség hívta életre ezeket az erősített borokat. Egészen pontosan az angolok igényei. A 17. század vége felé kirobbant francia-angol háború következményeként tilos lett a szigetországba francia borokat importálni. Az angol kereskedők új borvidékek után kezdtek kutatni. Így került a képbe Portugália és a Duoro folyó völgye, ahol olyan vörösborokat találtak, melyek pont megfeleltek az ízlésüknek. A portugálok biztosak akartak lenni abban, hogy a borok jó állapotban érkeznek meg Angliába a tengeri utazást követően, ezért némi brandyt löttyintettek a hordós tételekhez. Azok a borok akkor még szárazak voltak, hiszen a konyakot a kész borhoz adták. Csak később tértek át arra a ma is használatos módszerre, hogy a brandyt az erjedő musthoz keverik. A konyak magas alkoholtartalmától az élesztőgombák meghalnak, így nem tudják az összes cukrot átalakítani alkohollá, vagyis az erjedés félúton leáll. A portói borok ezért mindig édesek (néha nagyon-nagyon édesek), és mivel többnyire hosszan érlelik őket, általában testesek, zamatosak, fűszeresek. És persze erősek. Likőrboroknak is hívják őket. Az alkoholtartalmuk 20 százalék körül van. Desszertborként vagy egy kiadós étkezés lezárásaként tökéletesek.

A piacon sokféle stílus megtalálható, eligazodni köztük nem is olyan könnyű, éppen ezért a stílusok és a kategóriák részletezésébe én nem is mennék bele. Amit érdemes megjegyezni, hogy a kormegjelölésű portóik (10, 20, 30, 40 évesek) több évjárat borait tartalmazzák. Ha például az üvegre 20 éves van írva, akkor az nem azt jelenti, hogy húsz évvel ezelőtt szüretelték a szőlőt hozzá, hanem, hogy olyan borokból házasították, melyek legalább 20 évig érlelődtek. Az évjáratos (vintage) boroknál azonban a szüret időpontját tüntetik fel a palackon. Ezek jelentik a portói borok csúcsát és ezek a világ leghosszabban eltartható borai. Egy adott évben és a legjobb termőhelyek gyümölcséből készülnek.

A portói borok rengeteget változnak az érlelés során. Az első néhány évben még megtartják rubinvörös színüket, ízükben nagyon gyümölcsösek. Később már inkább gránátvörösek, majd borostyán színűre, aranybarnává változnak. A hosszú évek alatt az ízük is fokozatosan átalakul: eleinte érett gyümölcsöket érezni, később már inkább aszalt gyümölcsöket, és megjelennek a diós, pörkölt mandulás, kávés, vaníliás jegyek is bennük.

A budapesti bemutatóra a Real Companhia Velha pincészet hozta el izgalmasabbnál izgalmasabb tételeit, köztük a már említett 1867-est is. A borház 1756 óta működik. A több mint 260 éves múlttal rendelkező birtok ma egy család magántulajdonában áll, a kóstolót is a tulajdonos fia, Pedro da Silva Reis tartotta. A borászathoz öt birtok (quinta) tartozik, és az ezeken termett borokat általában saját név alatt palackozzák. Ilyen például a Royal Oporto, amely a borászat egyik legismertebb brandje. Ebből kóstolhattunk 10 éves, 20 éves, 40 éves portóikat, valamint egy 1977-ben szüretelt, évjáratost is. Mivel a tételek sorban egymás után következtek, nagyon jól lehetett érezni a „korosztályok” közötti különbséget. A tíz éves még színében is hihetetlen frissnek tűnt a többihez képest. Gránátos vöröses megjelenéséhez  az ízében érett gyümölcsös jegyek párosultak, fűszerekkel, vaníliával és egy hangyányi medvecukorral kiegészülve. Húsz éves társa már inkább meleg, őszi színekben tündökölt, ízében pedig az aszalt gyümölcsök vették át a vezető szerepet. A 40 éves és az 1977-es is a pohárban már inkább tűnt konyaknak, mint bornak, köszönhetően gyönyörű borostyán színének. Ízében a fűszerek domináltak, a gyümölcsös jegyeket pedig már a szárított füge képviselte.

 Talán még a ’77-esnél is fantasztikusabb volt az 1927-es tétel. Ez már a borház egy másik birtokának, a Carvalhasnak a bora volt. A bortól én egyébként nem vártam sokat. Azt hittem, ilyen idősen az ízek már szétesnek, inkább már csak ereje lesz, és hogy úgyis csak azért mutatják be nekünk, mert ritkaság. A bor azonban elképesztő volt. A tunéziai édességek jutottak eszembe kóstoláskor, hiszen szinte azok az aromák köszöntek vissza, amelyeket azokban érezni. Hihetetlen édes, ám mégsem a méz uralja a kortyot egyedül, mert ott a datolya, a szárított füge, a dió, meg persze fűszerek, kávé és még vagy ezernyi íz. Természetesen nem a könnyen iható borok közé tartozik, mint ahogy az arabok édességeit sem lehet a légies desszertek közé sorolni. Ez a bor erőteljes volt, ám mégis bársonyos. Szívesen kortyolnám újra egy ünnepi étkezés végén. Feltenné rá a koronát, az biztos.

Mint ahogy a mi kóstolónkra is felkerült a diadém a pincészet 1867-es bora, a Carvalhas Memories által. Édes volt, erős, zamatos, extra hosszú, szinte végtelen lecsengéssel köszönt el. Íze nagyon hasonló volt az 1927-eshez, bár ebben inkább a fűszerek és a dió uralt mindent. Nem lehet belekötni, már csak a kora miatt sem. 150 évesen ilyen kondícióban lenni, tényleg meghökkentő.  Ha valaki ezek után portói borokat szeretne kóstolni, nem kell messzire rohannia (hacsak nem tervez amúgy is egy Portugál utazást). A kóstoló szervezőinek, a Heinemann Testvéreknek a boltjában ugyanis számos tétel közül lehet válogatni. Az 1867-esből természetesen nem, a pincészet ugyanis már mind a 260 palackot eladta. De a 20 vagy 40 éves portóit is hasonlóan nagy élmény kortyolgatni.